| Egész éjszaka forgolódott az ágyában, mert nem tudott aludni az előtte álló hosszú útról. Nagyon megrémült, hogy most mikor a legnagyobb szüksége lenne rá, ont nincs a közelében édesanyja.
Ráadásul, ott volt Karen akit itt kellett hagynia, mivel nem mondhatta el neki a feladatát. Tudta, hogy nagyon nehéz lesz előtte holnap eltitkolni ezeket a dolgokat amik egész éjjel foglalkoztatták.
Másnap reggel teljesen kialvatlanul indult el az iskolába. Út közben csatlakozott hozzá Karen és lelkesen ecsetelve elkezdte mesélni neki a következő hódítását. Crissy-nek teljesen máshol járt az agya és nem figyelt a barátnőjére. Amikor viszont Karen megkérdezte, hogy mi erről a véleménye nem tudta miről van szó.
- Tessék? - kérdezte Crissy zavartan nézelődve Karen-re.
Karen nagyon elcsodálkozott Crissy-n. általában nem szokott nagyon figyelni, de ha kérdezett tőle valamit, mindig válaszolt valamilyen semmitmondó válasszal, például, mint az ,,aha” meg ,,biztos igazad van”. Karen ezzel bőven megelégedett, mivel tudta, hogy Crissy-t egyáltalán nem érdeklik a szerelmi problémák. De most teljesen mást volt. A vörös hajú lány ezt nem értette.
- Van valami baj? - kérdezte végül, nagy öntusakodással, hogy megkérdezze-e vagy ne.
- Hm? Ja, nem nincs semmi baj. - válaszolta nem épp meggyőzően Crissy. - Na nézd, csak megérkeztünk! - mondta és gyorsan előre ment az iskolához csatlakozva a többi osztálytársaikhoz.
Karen gyorsan utána ment és végül együtt is mentek be az iskolába.
Ez a nap nagyon lassan telt Crissy számára. És sajnos azt is észrevette, hogy Karen nagyon gyanakodva nézeget felé. Tudhatta volna, hogy Karent nem tudja átverni, túl régóta ismeri ahhoz a lány.
Szorongással ülte végig az utolsó órákat és Karenre rá se nézve gyorsan eltűnt a teremből.
Arra viszont biztos nem számított, hogy Karen követni fogja. Hosszú percekig gyalogoltak mire odaértek Crissy-ék házához. Crissy csak akkor vette észre, hogy Karen követte.
- Miért követtél? - kérdezte leverten Crissy
.
- Azért, mert tudom, hogy valami baj van. - válaszolta tudálékosan Karen.
- Gyere be. - mondta Crissy és kinyitotta Karen előtt az ajtót.
Karen mikor már benn volt a házban csak azon csodálkozott hol lehetett Crissy anyukája.
- Crissy, hol van az anyukád?
- Helyezd magad kényelembe - válaszolta a kérdésre fittyet hányva Crissy és kiment a szobából.
Karen leült a kanapéra. Körülnézett a szobában, pedig már számtalanszor látta. Végignézett a világos falakon a modern berendezéseken amik stílusosan voltak elrendezve. Oldalra nézett és megakadt a szeme egy addig ismeretlen tárgyon, egy levélen a kisasztalon.
Crissy elől hagyta és elfelejtette eltenni, annyiszor olvasta el tegnap.
Karen viaskodott magával, de végül a kíváncsisága győzött. A levélért nyúlt és kinyitotta. Pár percig csend volt és csak Karen arckifejezése fejezte ki, hogy mennyire meglepődött. Mikor végig olvasta értette már, miért volt olyan komor Crissy. Ő is hallott a főnixtojás legendájáról.
Hirtelen történt valami. Elkezdett körülötte forogni a világ. Végül elvesztette az eszméletét.
Crissy feldúltan járkált a szobájában azon gondolkodva, hogy most mi a fenét csináljon. Mondja el vagy ne? És ekkor meghallott egy koppanást. Nem tudta elképzelni mi lehetett ezért gyorsan lesietett a lépcsőn keresztül a nappaliba. Mikor leért azt látta, hogy Karen a padlón fekszik eszméletlenül.
Karen és Crissy egy elhagyatott poros úton mentek. Hirtelen eléjük ugrott egy szurtos férfi késsel a kezében, mogorva arccal.
Crissy próbálta ébresztgetni Karent. Nagyon megijedt amikor meglátta. Most vette észre hogy Karen kezében ott van a levél. ,, Jaj, ne! Elolvasta! Most már kétségtelenül el kell mondanom neki” - mire eme gondolat véget ért Karen ébredezni kezdett.
- Karen, ugye jól vagy? - kérdezte aggódva Crissy.
- Igen, köszönöm. - válaszolta egy kicsit még kábán Karen. Úgy gondolta nem említi mit látott.
- Elolvastad a levelet? - kérdezte Crissy.
- Igen bocsáss meg, de hajtott a kíváncsiság. - válaszolta Karen sajnálkozva. - Figyelj én nem engedlek el erre az útra! - váltott most parancsolóbb hangnemre hirtelen.
- Muszáj elmennem. Anya kért meg rá. - mondta Crissy.
- Akkor veled megyek!
- Dehogy jössz velem! Tudod ez milyen veszélyes?!
- Igen, tisztában vagyok vele, de nem vagyok képes a legjobb barátnőmet ilyen veszélynek kitenni mikor együtt sokra többre mehetnénk!
- jól van… - mondta Crissy, tudván, hogy Karent úgy se lehet eltéríteni. - Akkor először is meg kéne beszélnünk, hogy merre megyünk majd először.
- Igen. Tényleg. Hol keressük a kulcsokat?
- Fogalmam sincs. Szerintem induljunk el a hegyek felé és majd meglátjuk.
- ez jó ötlet. Nagy valószínűséggel ott is elrejtettek egyet.
- Jó akkor tegyük el magunkat holnapra. Nagyon nehéz napunk lesz.
- Igen.
Másnap reggel mind a ketten karikás szemekkel ébredtek. Semelyikük se tudott aludni.
Nagy egyetértésben pakoltak be a hátizsákjaikba mindenféle ételt és italt. Végül elindultak…
Mikor kiértek a városból ismeretlen területre értek. Egymás mellett gyalogoltak mindketten némaságba burkolózva. Most az útról egy poros földesúrra értek. Nem nagyon törődtek ezzel a ténnyel. Karen valahogy ismerősnek érezte ezt az utat, pedig biztosan tudta, hogy nem járt még erre. És abban a pillanatban mikor befejezte a gondolatot eléjük ugrott egy nagyon koszos szakállas férfi késsel a kezében. Mindketten nagyon megijedtek. Próbáltak elfutni és sikeresen elfutottak a férfi mellett. A férfi azonban utánuk futott. Nem tudták mit csináljanak. Crissy valamilyen jeges érzést érzett és mégis meleg volt. Aztán hirtelen elkezdett zsugorodni és négy lábra ereszkedett. Karen csodálkozva nézte a barátnőjét, aki átváltozott egy gyönyörű szép párduccá és rátámadt az utánuk rohanó útonállónak.
A férfinek inába szállt a bátorsága és visszafelé kezdett el szaladni. Crissy egy kicsit még kergette és utána visszaváltozott emberré. Nem tudta mi történt vele. Megkereste a szemével Karent, aki döbbenten meredt rá.
- Figyelj, Crissy azt hiszem a jövőbe látok… - motyogta.
- Tessék? - kérdezte meglepetten Crissy.
- Tegnap mikor eszméletlen voltam ugyanezt láttam.
- Milyen furcsa… te a jövőbe látsz én meg párduccá tudok változni… mitől lehet mind ez? - kérdezte tanácstalanul Crissy.
- Nem tudom. Szerintem az utunk végén ez is ki fog derülni.
- Igen… akkor menjünk tovább.
Egész nap gyalogoltak és közben a különleges képességeikről beszélgettek. Estére beértek egy kisvárosba. Ott kerestek egy fogadót és megszálltak ott éjszakára. Most nem kellett várniuk az álommanót, nagyon gyorsan elaludtak a kimerítő úttól.
Másnap reggel kipihenten, frissen keltek fel. Úgy döntöttek, hogy a fogadóban reggeliznek meg.
Azután folytatták útjukat. Nem messze voltak még a várostól, amikor megpillantottak egy magas alakot és egy kisebbet. Egy nő volt nagy valószínűsséggel a lányával aki úgy kábé tizenkét év körüli volt. Fekete egybe részes sortos ruhát viselt, ami nagyon bevágott volt, de volt alatta egy világossárga trikó, aminek a pántjai lecsúsztak a lány vállára. Mikor közelebb értek akkor tudták megfigyelni az arcát és a haját. A sötétbarna haja két copfba volt fogva és ugyanolyan sárga hajgumival, mint a trikója. A szemei éden zölden világítottak. A nő nagyon hasonlított rá kivéve a szemét ami világoskék volt és hosszú ruhát viselt.
Mikor odaértek egymás mellé, akkor történt valami. Egy hatalmas vadállat ugrott eléjük. A kislányt majdnem elkapta, mikor Crissy megint átváltozott és megmentette.
- Köszönöm szépen. - mondta a nő.
- Igen! Nagyon köszönöm! Válaszolta, nagy csillogó szemekkel a lány. Azután, mintha valami szöget ütött volna a fejében, gyorsan az anyukájához fordult és valamit súgott a fülébe, gyakori oldalpillantásokkal pillantva közbe a meredten álló lány felé.
Aztán befejezte a beszédet és a lányok elé ugrott.
- Kérlek hadd menjek veletek! - kérte nagy szemekkel a lány. - Nem tudnék nyugton maradni, ha tudnám, hogy ilyen hősök is vannak a világon. Veletek szeretnék menni!
Crissy és Karen összenéztek. Nem tudták mit válaszoljanak erre. Nem akarták megbántani a kislányt, de azt mégsem tehették, hogy magukkal vigyék, hiszen nagyon veszélyes lehet még az út. Ezért azt a megoldást válaszozták, hogy elmondanak neki mindent, hátha akkor megijed és nem mer velük menni. Mikor ezt meg is tették, a kislány még hogy megijedt volna inkább még jobban ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen. Mit volt mit tenni a kislány is velük tartott.
Hosszú ideje gyalogoltak és közben mosolyogva hallgatták a kislány csevegését. Estére nem találtak semmilyen falút, viszont találtak egy elhagyatott kunyhót, ami viszont be volt zárva.
- Különben mi a neved? - kérdezte Crissy a kislánytól.
- Candy Miller. - válaszolta nagy derűsen a lány, mintha nem lenne annyira baj, hogy nem tudnak bemenni.
- Ez nem igaz! Most kint fogunk aludni? - kérdezte Karen.
- Nem fogunk kint aludni. - mondta Candy és elvigyorodott. Odalépett az ajtóhoz és előhúzott egy kis kést. Pár perces ügyködés után kinyílt az ajtó. Crissy és Karen csodálkozva bámultak Candy-re. De aztán gyorsan észbe kaptak és beléptek Candy után a házba.
- Hogy tudtat kinyitni ezt az ajtót? - kérdezte Karen.
- ja, ezt már réges-rég tudom. Már kiskoromban megtanultam, mivel szegények voltunk és nem tudtuk megszerezni a napi ételünket arra lettem kényszerülve, hogy lopjak. De ne féljetek, visszaadtam mindig valahogy! - mondta szabadkozva Candy, mikor látta, hogy Crissy és Karen összenéznek.
Végül aznap is hamar elaludtak. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
